A körúton álldogáltam, egy török büfé teraszán. Előttem egy tányér fekete olívabogyó. Még felcsipegetem, gondoltam, aztán véget vetek ennek a rövidre sikerült görbe estének. Csak éjfél körül jár, de talán már ideje hazamenni.

Nem tudom, honnan kerültek elő a lányok. Heten voltak, de összesen sem lehettek többek száznegyven évesnél. Angolul vihorászva ráztak le két pasit, akik bumfordi sármjukat bevetve igyekeztek őket a szomszédos szórakozóhelyre beterelni.

– Are you guys going someplace? – néztem fel a tányér mögül.

Nyolcan zsúfolódtunk be az Octaviába. Szerencsére csak az Operáig kellett eljutnunk, ahol a csajokat elnyelte egy pincelejáró. Hívtak, így hát velük tartottam én is a pubba. Odabent csak néztem, hogyan zizegnek körbe-körbe a helyiségek között. Egyikük-másikuk időről-időre az asztalomhoz pördült.

-          – Hány éves vagy? – kérdezte a legnagyobb szájú lány.

-          – Harmincnégy – mondtam.

-          – A barátom is annyi – nevetett, és odébbtáncolt.

-          – Neked tényleg vannak gyerekeid? – tette fel a kérdést egy másik, sokkal csendesebb, rövid, göndörke fruska.

-         – Szerinted ki utazik abban az ülésben, amit a csomagtartóba kellett tenni, mikor beszálltatok? – kérdeztem vissza. A lány pislogva pillantott rám, talán egy kicsit túlságosan is hosszan.

-          – Nem táncolsz? – jöttek oda ketten.

-          – Köszi. Inkább vigyázok itt a cuccaitokra.

-          – Rendes vagy – mondta az egyik csaj, és mellém ült.

-          – Ugye, milyen gyönyörű?  - mutatott a barátnőjére, egy nagyon fiatal lányra, akinek finom, ázsiai arcvonásai voltak. Bólintottam.

-          – Mindig mondjuk neki, de nem hiszi el – folytatta. – Csak tizenöt éves. Mondd el neki te is!

-          – Hm… A végén még azt hinné, hogy akarok tőle valamit – mentettem ki magam.

-          – Kanos vagy? – pattant újra elém a nagyszájú csaj.

-          – Kopj le! – viszonoztam a kedvességét. Egymásra nevettünk.

-          – Honna jöttetek?

-          – Németországból.

-          – Wirklich? Und woher näher? – kérdeztem tovább. 

     - Forget it! – kacagott fel valamelyikük.

A hét lányból háromnak egy szomszédos utcában volt szállása. A másik négynek megígértem, hogy átviszem őket Budára, ahol valami diákszállóban foglaltak egy szobát. Amikor megérkeztünk, a nagyszájú csaj és a keleti szépség meg a barátnője búcsúzóul kaptak két-két puszit, és előre mentek. A csendes göndör hajú lány maradt utoljára a kapuban. Néztük egymást.

– Come on in -  érintette meg a kezemet. – Please... just be nice to everyone – tette hozzá.

Még tartott az éjszaka.

A sötét szobában fokozatosan bomlottak ki a puha ízek, a nedves illatok.

Már régen nem tudtam, melyiküket ölelem, melyiküket simítom, melyikük bújik hozzám, melyikük csókol, melyikük vesz a szájába, és melyiküket érintem én a nyelvemmel.

Csak annyit tudtam, hogy rendesnek kell maradnom hozzájuk.

Mindegyikükhöz.

Míg csak fel nem jön a nap.