Ennek a blognak egyszer már vége lett, és azt hiszem, ez így is marad.

Viszont a napokban belefutottam egy dalba... Áramütésként ért: úgy éreztem, három percben elmond mindent, amiről ez a blog sok-sok hónapon keresztül próbált szólni.

Úgyhogy nem tudom nem megosztani veletek Mester Csaba szerzeményét, a Zöldhullám zenekar felvételét.

Dalszöveg és az együttes honlapja.

P.S. És köszi, jól vagyok. :)

- Láttam, lecserélted a fényképedet a céges névjegytárban - fogadott a kolléganőm.

- Ja, igen - mondtam, csak úgy futtában.

- Pedig szerintem az előző is rendben volt - folytatta a lány. - Igaz, a szemed sem állt jól rajta! - dobta hátra a haját hirtelen.

- Lehet. De én nem szerettem... Szóval érzelmi okokból cseréltem ki - mosolyogtam most már rá.

- Érzelmi okokból? - kérdezte, meghökkent hangon.

- Aha, érzelmi okokból... - ismételtem meg. - Rita, ne haragudj, most mennem kell, kezdődik a megbeszélésünk.

Nem válaszolt. Nekem meg csak fél órával később, az asztalnál üldögélve esett le a tantusz: aznap, amikor délután a céges fotózás történt, vele ebédeltem... Vagyis, hogy azt mondtuk, ebédelni megyünk.

Kedves Olvasóm!

Majdnem másfél éve már, hogy ez a blog működni kezdett. A magam számára is meglepő, hogy mennyi történet talált ide. Újabb és újabb élmények és emlékek váltak tudatossá, megírásra érdemessé számomra, egyik a másikat fűzte tovább.

Folytatni is volna mivel. Mégis úgy érzem, legjobb, ha most tolom félre ezt a tálat. Amíg még félig teli van.

A blogírást szeretném tovább vinni, de más műfajban és más szerzői néven. Ha ez is érdekes lenne számodra, a Vasárnap késő délelőtt irányában elindulva nem sokára újra találkozhatunk a blog.hu-n.

Köszönöm szépen a figyelmedet. 

Kardhal77

Vasárnapra nyílt a szemem
De a fejem, bárhogy fordítottam, fájt
És a reggelim egy sör volt, nem is rossz
Hát lecsúszott még egy Bud Light
Aztán feltúrtam a szekrényt, az ing után
Amit már hordtam szerdatájt
Jött a borotvám, a fésűm is
És már a lépcső alján álltam, odakint

Még ott kavargott agyamban
A tegnapi éji dohányfüst és dal
De rágyújtottam megint, s néztem
Ki focizik egy kólásdobozzal
És senki sem jött szembe
Csak egy illat... sült a vasárnapi hal
Amit elvesztettem, eltűnt
Amit nem értek már, most felém szállt megint

  Vasárnap délelőtt, a járdán
  A szívem bárcsak lenne kő
  Mert ez a vasárnapi illat
  Istenem, újra hozzám nő
  De én már úgy érzem, nem élek
  Elhalt a hang, a test előtt
  A városban alszanak a járdák
  Vasárnap késő délelőtt

A parkban ott volt apu
És egy kislány, hintázott és nevetett
Megálltam egy percre, ének szólt
Vasárnapi iskolából jöhetett
És megfordultam végre
Harangszó kísért hazafelé menet
És csak visszhangzott az út fölött
Mint egy álom, amit más sem álmodott

  Vasárnap délelőtt, a járdán
  A szívem bárcsak lenne kő
  Mert ez a vasárnapi dallam
  Istenem, újra hozzám nő
  De én már úgy érzem, nem élek
  Elhalt a hang, a test előtt
  A városban alszanak a járdák
  Vasárnap késő délelőtt

A dalt Johnny Cash tette világhírűvé, 1970-ben. Cash később többször elmondta, hogy a Sunday Morning Coming Down a kedvenc nótája - pedig ha nem énekelt el pályája során ezer külöböző dalt, akkor egyet sem. A videón az eredeti szerző-előadó, Kris Kristofferson énekli, egy Cash-emlékműsorban. A magyar szöveg saját munkám.

Két hüvelykujjammal feszítettem szét a szájacskáját, miközben farkam a puncijában táncolt. Éreztem az örömét, de azt is tudtam, hogy ez már egy picit sok lesz neki. Épp ezért nem hagytam abba.

Ujjaimat lassan, kíméletlenül csúsztattam egyre mélyebbre és a szájszélek felé. Hagytam, hogy testem testére nehezedjen. Még néhány pillanatig gyönyörködtem bájos, eltorzított lánykaarcában. Mozdulatlanul viseltem, hogy végigdübörögjön rajtam az orgazmus.

Türelmesen kivárta, aztán harapott.

Igazándiból nem is engem. Kezeim elleni tiltakozásában a saját ajkát harapta meg.

Sértett volt, csalódott és dühös. Rágyújtott egy cigire, hadd utáljam én is a helyzetet. Valahogy eljutottunk a legközelebbi buszmegállóig, és már le is lépett.

Később újra találkoztunk, beültünk egy kólára. Próbáltam engesztelni, de nem úgy tűnt, mint aki meghallja. Jól van, hagyjuk, gondoltam magamban. Ez így bírt sikerülni. Nem az első lesz, amit elcsesztem. Mohóságból, türelmetlenségből. Önzésből.

Aznap délután érkezett tőle egy email.

Amikor ma megláttalak a bejáratnál, úgy éreztem, hogy abban a pillanatban szét kell nyitnom a combjaimat.

Mindez már évekkel ezelőtt történt. Nem értettem meg az alárendelődő lányok szexualitását, azóta sem, máig sem. Talán csak jobban sejtem, mire mi következhet.

Dalok egész sora szól a városba került vidéki lányokról. Íme az egyik legutóbbi, és egyben leginkább megrázó. Vagy talán vigasztaló is?  

- Újra találkoztam vele - mesélte a lány. - Sötét éjszaka volt már. Szerpentinen kanyarogtunk a város fölé. Az utolsó kanyarban megálltunk, és kiszálltunk a kocsiból. Az út melletti korláthoz vezetett, elővette a bilincset, és mindkét csuklómat a hideg fémhez láncolta. Kibontotta a szoknyám övét, aztán ott hagyott.

Kortyoltam egyet a teámból.

- Hideg volt, rettenetesen. És egyre hidegebb. De olyan szépek voltak a város fényei, egészen elvarázsoltak. Megbilicselt kézzel vártam, és közben persze lassan csúszott le rólam a szoknyám. Senki nem járt az úton. Sokáig tartott, és már szenvedtem. Úgy éreztem, egy perc, és nem bírom tovább.

Egy vegetáriánus étteremben ebédeltünk.

Kis kacskaringózás után az erdő szélén parkoltunk le. A tűző nyári nap elől a fák közé menekültünk.

A hegymenet jó negyedórát tartott. A lány már nagyon kifulladt. Úgy kellett levetkőztetnem, mint egy babát.

A frissen vágott faág sűrűn csattogott a popsiján. Hangtalanul élvezte. És finom mozdulatokkal kellette magát. Mint ha csak gyűjteni szerette volna a piros csíkokat. Tucatszám. Neki még mindig jól esett, nekem már sok volt.

Törékeny teste fölé emelkedve hatoltam belé, a meredek domboldalon. Vibrált a puncija. Lehunyt szemmel mosolygott, ahogy újra meg újra a farkamra rántottam őt.

„Feladom, Orsi”, bukott ki belőlem, hosszú percek után. „Túl erős vagy. Gyere, és...” Hanyatt vágódtam, és a farkamra ültettem.

Ő most sem mozdult. Én markoltam meg pirosra vert seggét, úgy szorítottam magamra. Láthatatlan mozdulatokkal préseltem testébe a gyönyört. Remegő könnycseppek csordultak le arcocskáján.

Ittunk még egy narancslét, mielőtt elváltunk volna.

„Szeretnék újra alattad lenni. Akkor is, ha úgy néz ki, én vagyok fölül”, írta egy e-mailben, négy nappal később.

– Szerinted milyen a lábam? – kérdezte a lány.

– Nőies – mondtam, miközben szemeimmel végigszaladtam súlyos combjain, erős térdein és két izomtól duzzadó vádliján.

– Tényleg? Az én lábam nőies lenne? – kérdezett újra.

Nem szóltam semmit, csak a combjaira csúsztattam a kezemet.

– Mert szerintem olyan a lábam, mint egy súlylökőé – mondta.

– Még sosem randiztam súlylökővel… És miért adnál ötleteket?

– Ötleteket? Arra, hogy milyennek látsz igazából? – emelte rám a lány átható, zöld fényű pillantását.

– Nem. Ötleteket arra, hogy melyik sportpályára menjek ki, ha nekem tetsző csajjal szeretnék megismerkedni – vigyorogtam.

– Azt próbáld meg! – üzent még a szemével, miközben ajkai lassan, édesen csúsztak végig merev farkamon, egészen a tövéig.

(Mivel ez minden látszat ellenére egy zenei blog, rövid prózai betétekkel.)

– Jól telt ma a napod, szívem? – kérdezte a feleségem, miután a rendes esti gyengéd erőszakkal a szobájukba tereltük a gyerekeket.

Sóhajtás, nyögés és fújtatás keveredett a hangba, amit válaszként kipréseltem magamból. Ezzel egy röpke pillanat alatt sikerült közölnöm mindent. Többet, mint amit szerettem volna.

– Jót leveleztél? – folytatta Lujza. Finomam rajzolt, kislányos vonásai mögül eltűnt a játékosság. Sűrű, göndör fekete fürtjeit a vihar szele rebbentette meg.

– Nem jellemző – hibáztam rá újra a lehető legrosszabb válaszra, félig hátat fordítva a feleségemnek.

– Jó. Akkor most ebből elég volt. Egy szabály volt köztünk: az őszinteség. Ha hazudsz, többet nem érdekelsz engem.

Üres kézzel és üres fejjel álltam a szoba közepén.

A szívem még dobogott.

"Üldözz mást!", vágta a fejemhez, és kis híján kirúgatott egy közösségi oldalon a felhasználók közül.

Két héttel később találkoztunk először. Az ölembe ültettem egy dunaparti sétányon.

"Mire vársz még?", kérdezte egy emailben pár napra rá.

Úgy basztam meg, ahogy csak bírtam. Tiszta erőből. Háromszor egymás után.

"Ez így nagyon kevés", közölte a végén. "Ennél több kell az ágyban, ha engem szeretnél."

Újra találkoztunk. Megígértem neki, hogy meglovagolhat, hát megtette. Végigsöpört rajtam a döbbent élvezet.

"Tudod, nekem nagyon nagy dolog, hogy nem a zuhany alatt kezdtem a randit", árulta el.

Kicsit még mosolyogva integetett a barátnői után, aztán visszacsüccsent, és játékosan körbesimította a pohárkája szélét. Egy kis pohár ital társaságában ücsörgött a bisztró teraszán, a hűvös, nyár végi estében.

 A tóparti sétányon felhajtott gallérú pólóban és vitorlázó cipellőben csörtettek a hímnemű Hamupipőkék.

"Gyere, botolj már meg egy liánba' te is
Időnként botlani kell

Te már láttad a veszélyt a rodeón meg videón
De ez itt egy valódi hely"

 
Tolcsvay László zenéje, Müller Péter Sziámi szövege.

Ma reggel eszembe jutott ez az 1998-ban kiadott dal, és lám, sikerült megtalálni a youtube-on.

A "plátói szigor és drákói szerelem" népszerűsége nem vetekedhet a "mizu"-éval (egészen pontosan én voltam a tizenharmadik, aki megtekintette), de hát "a vékony jég alatt mélyre úsznak a nagy halak", mint azt tudjuk egy másik nótából.

 - Én bemutattam a családomnak. Ebédelni járt hozzánk. De nekem teljesen titokban kellett maradnom. A felesége nem tudhatta meg.

- Zavart ez a helyzet, ugye?

- Csak eleinte volt furcsa. De azt mondta, hogy fiatal srác korában nem nagyon ment neki az ismerkedés, és ezért most úgy érzi, mint ha kárpótlást kapna a sorstól, hogy én lettem a szeretője.

- Hát, ha jól számolom, huszonhét év volt köztetek.

- Huszonnyolc. Aztán azt mondta, hogy a közösen átélt fájdalmas élmények még közelebb hoznak minket egymáshoz. És azt is kérte, azért szólítsam "uramnak", hogy ezzel is szorosabbá tegyem a kapcsolatot köztünk.

- Becsapott téged.

Nincs erre jobb szó: babusgatta a farkamat a szájával. Tövig csókolta az ajkaival, körbeölelte a nyelvével, masszírozta a pofikája izmaival, és magába szippantott a torkával. Az ezernyi kéjes érintésből font gyűrű föl és alá csúszkálva örvénylett. Úgy éreztem, csak pillanatok telnek el, és az érzés máris az önkívületig fokozódik! És a lány egy percre sem hagyta abba... Még ellankadni sem volt időm, másodszor is vadul magához csábította minden érzékemet. Aztán lehunyt szeméhez simította megtisztult, remegő, ragyogó férfiasságomat. 

 „Csodálatos vagy”, súgtam neki. Ő boldogan ölelt vissza a pillantásával, én pedig hozzátettem: „De holnap… holnap már végre én teszlek a magamévá. És holnapután. És azután is. Mától én fogom elcsavarni a fejedet, Panka.”

Többé nem találkoztunk.

A lány az autóban ült mellettem. Csinos volt, törékeny és nagyon fiatal.

– Azt nem értem még pontosan, hogy ha az ember találkozik valakivel, mikor dönti el pontosan, mit is szeretne tőle – hadarta. – Vannak, akik már úgy mennek el a randira, hogy kész tervük van. Például arra, hogy mennyi időt szánnak a fiúra. Vagy hová szeretnének beülni. És vannak, akik inkább hagyják, hogy megtörténjen velük, ami csak jön.

– Te szerinted melyik csoportba tartozol? – próbálkoztam.

– És vannak, akik olyan türelmetlenek, hogy már a randi előtt tudni szeretnék, mit kíván tőlük a fiú – folytatta, lélegzetvételnyi szünet nélkül. – Az embernek mindenképpen döntenie kell, valamikor, valahogyan. És aztán következményei lesznek a döntésnek. Ha az ember tudatos, az mindenképpen a hasznára válik.

– Te, figyu! – érintettem most már meg a vállát, mire megrázkódott. – Mi lenne, ha most nem „az emberről” beszélnénk, hanem inkább rólad?

– De hát ezt tudnia kell az embernek, mielőtt dönt! – rázta meg a fejét. Közben egy pillanatra sem nézett rám, mereven bámult kifelé a szélvédőn. – Úgy értem, ezt világosan kell látni, és általánosan. Nem én vagyok az érdekes. Hanem az, hogy ne történjenek veszélyes dolgok.

Közben leállítottam a kocsit, a járda szélén. Néztem egy darabig a lány bájos profilját, a valószínűtlenül hosszú, sűrű, fekete szempillákat. Ő nem fordult felém.

– Hát akkor… szia! – szólaltam meg. – Örülök, hogy megismertelek.

Az állát három ujjal fogtam meg. Az arcát szelíd, de gyors mozdulattal fordítottam magam felé. A csók rövid volt. Mire tiltakozni kezdhetett volna, már el is engedtem. És elhúzódtam, a legtávolabbi sarokba.

A lány kapkodta a levegőt. Kivágta az ajtót. A kilincset szorongatva hajolt előre.

De végül nem szállt ki.

– Nyugi, ennyi volt – szólaltam meg, percnyi csend után. – Semmit nem szeretnék tőled.

– Köszi… – bólintott lassan. – Köszi, hogy nem kellett elmenekülnöm.

 Szokásom szerint a könyvespolcot böngésztem a lány lakásán.

 - Mi ez itt? - akadt meg a szemem egy vörös csomagon. Három vastag kötet, kemény műbőr kötésben. A könyvek gerincén arany betűk. Könyvkötészetből kerültek a polcra, az biztos.

"Emma érezte hogy most már bucsúzni kell. Öklébe gyürt selyemkendőét kedvese testéhez szoritotta, de forró könnyei egyre csak csordogáltak a férfi domboru melkasán".

 - Újságíró vagyok - bökte előre az állát a lány. Mélybíborra sminkelt szempillái látványosan rebegtek, feketére lakkozott körmei nyugtalanul zongoráztak a koktélkehely peremén.

- Aham - biccentettem vissza. - És honnan érkeztél?

- Szlovéniából - cuppantott egyet, amit még mindig igyekeztem figyelmen kívül hagyni.

- Marko Pogačnikot ismered? - kérdeztem, végigsimítva a bárpulton.

- Aki ma adott elő...? - villant szemfogán az ékszer.

- Nem, nem - ráztam a fejemet. - A geomantikus Pogačnikot. Aki a Földet gyógyítja.

A lány csak bámult.

- Ő tervezte a szlovén címert is - próbálkoztam tovább.

- Gyere már - ragadta meg a csuklómat hirtelen.

- Bocs... még maradnék. Beszélnem kell valakivel - fogtam menekülőre a dolgot.

A lány vigyorgott egyet, felpattant, és elviharzott.

Én lassan emeltem a számhoz a poharat... és csak jó fél óra múlva vettem észre, hogy a szobakulcsa ott hever a pulton, az alátétek között.

- Tényleg sosem próbáltad a prosztatamasszázst?

- Mit csináljak? Tényleg sosem. Kellett volna?

- No de hát... akkor mit szokott veled csinálni a feleséged?!

- Kapaszkodj meg, kicsim. Én szoktam megdugni őt.

- Jaaa...

"Ebéd ma?" - érkezett az SMS.

"Már elígérkeztem. Sűrű a nap" - válaszoltam.

"Kinek ígérkeztél el? Miniszoknyában jöttem! :)"

"Hónaljig húzott nejlonharisnya is van hozzá, mint rendesen? :P"

"Ofkórz. De akkor éhen maradok? :("

"Kettő körül egy rétes belefér, a Normafánál."

"Inkább tartok neked egy fehérnemű-bemutatót a vadi új albérletben. Ehhez mit szólsz?"

"Szóval lemondtad a meghívást. Szép. :P"

"Ez van. Vállalom, hogy papírtigris vagyok, aki csak a négy fal között mutatja meg a karmait."

– Teljesen kivagyok! – rontott be Andi az irodába. Fölösleges volt szóban is közölnie, mert kapkodó mozdulatai, zilált öltözéke és csapzott frizurája azonnal elárulta, hogy felkavaró élmény érte őt.

– Engem... Engem meg akarnak ölni!! – folytatta, és már szinte sikított. Az asztal szélbe kapaszkodott, úgy toltam alá a széket. Döbbenten figyeltük.

– Én jöttem el utolsónak a konferencia végén… Megyek a ruhatárba a kabátomért, a gyönyörű, fekete szőrmekabátomért… és a kabát sehol! Ellopták! Ellopták, értitek?!

Értettük.

– És benne volt a tárcám is! A pénztárcám is eltűnt, a kabáttal együtt…! Aztán… aztán amikor tovább kerestük, egyszer csak előkerült még egy ócska, fekete szövetdzseki… és a pénztárcám ott volt, annak a zsebében! Értitek? Valaki ellopta a kabátomat, kiszedte belőle a pénztárcámat …de semmi sem tűnt el belőle!

Ezt már nem értettük teljesen.

– Az a szemét fogta magát, lenyomatot vett a lakáskulcsomról és felírta a lakcímemet…! Taxival jöttem haza, a taxis elmesélte, hogy ezt szokták csinálni…!  És aztán éjszaka megjelennek! Mindig ez van, a taxis szerint. Én nem merek hazamenni… telefonáltam az apukámnak, már el is indult Kisvárdáról. Engem meg akarnak ölni! Meg akarnak ölni!!

– Figyu, Andika! – szólalt meg Brigi, fél percnyi döbbent csönd után. – Kérem szépen vissza a kabátomat.

– Tudod, azt a kis szövetdzsekit – folytatta  – azt a kis szövetdzsekit, amit a sajátod helyett kaptál fel a fogasról, amikor a konferenciára indultál... Cserébe a szomszéd akasztón csak rád vár a tiéd. Az gyönyörű szőrme.

Hatalmas, visító röhögés  harsant fel a szobában. Ki a térdét csapkodta, ki a földön gurult. Az ordító zajban én könnyes szemem sarkából Brigire néztem, és az jutott eszembe, mennyire élvezem, ha egy nőnek van lélekjelenléte.

Aztán Andira sandítottam, aki csak ült a széken, és némán ingatta falfehérre sápadt arcocskáját… Nekem pedig eszembe jutott, hogy azt is mennyire bírom, ha egy nő néha egy pillanatra elveszti azt a híres lélekjelenlétét.

Amikor az első lánytól megkérdeztem, mit szeret a szexben, szemlesütve csak annyit válaszolt: "nem vagyok egy Michelle Wild a tapasztalatok terén". Fagylaltot nyalogattunk éppen, és én eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha másképp töltenénk a közös ebédszünetünket. Később aztán kiderült, hogy a három gombóc eperfagyival hajszálpontosan sikerült belőni az elviselhető erotikaszintet.

A második lánynak a lépcsőházban simítottam meg a popsiját. Fülig pirult, aztán késő estig küldte az újabb és újabb sms-eket. De másnap nem jött dolgozni: három hétig nyomta az ágyat egy olyan betegséggel, ami előtt az orvosok értetlenül álltak. Csak gyanították, hogy a hormonok hirtelen és megmagyarázhatatlan felbolydulására vezethető vissza.

- Nyársalj fel! - lihegi a csaj. - Döfd belém! Tövig döfd belém, most!

– Lássuk a tegnapi jelentéseket! – nyújtom át karomat az asztal fölött, türelmetlenséget színlelve. 

Detti kapkodó, zavart mozdulatokkal lapozza át újra a papírkupacot.

- Azt hiszem, elfelejtettem kinyomtatni – hebegi kisvártatva.

Elkerüli a tekintetemet. Én csöndben maradok, hiszen tudnia kell már, mi a következménye ennek a hibának.

Hát persze, hogy tudja. Engedelmes mozdulatokkal bújik ki a blúzából. Bordó csipkefodrok takarásában bukkannak elő apró, formás mellei.

- A gépen meglesz, nézzük ott – folytatom. – Kivetítenéd, kérlek?

- A projektort kölcsönadtam Mariannéknak – mondja. – Ügyfélhez mentek – teszi hozzá gyorsan, szabadkozva.

- Rendben, nem probléma – nyugtatom meg. – Hozd át ide a gépedet, megnézzük!

- De hiszen ezek a számok nem pontosak! – húzom össze a szemöldökömet. Valódi bosszúságot érzek.

- Máris javítom – hajol előre a lány. Popsija felemelkedik a székről, készségesen hajol az asztallapon fekvő billentyűzet fölé.

- Rendben. Erre most két percet adok – válaszolok.

És várok, türelmesen.

Az első ütés csak több, mint három perc múlva csattan.

Dettiből felszakad a sóhajtás, és megkönnyebbülten hajtja fejét az asztalra. Gömbölyű fenekét még magasabbra emeli. Tapintható, hogyan oldódik benne a feszültség. Egyenletes ritmust diktálok, most az segít igazán.

- Köszönöm – simítja vissza a szoknyáját, percekkel később. Közelebb lépek, kézfejemmel óvatosan megérintem az arcát, és rámosolygok.

- Bárcsak tényleg te lennél a főnököm! – szorítja kezemet a halántékához.

- Miért tennénk tönkre ezt a szép játékot…? – hunyorítok vissza rá. – De valamit még adhatok neked! – nézek a szemébe.

Erőteljes rántással az asztal szélére ültetem, magammal szemben.

Ekkor sikolt fel igazán.

 – Hát akkor köszi még egyszer mindent, Ági – mondtam. A lány kettőt pislogott, és felém fordult az autóban.

– Igazán nincs mit. Megszerettem nagyon a kis csibészeket – mosolygott.

– Ők is téged. Sajnáljuk, hogy elmész.

– Fél év, egyelőre… – sóhajtott. – Aztán… majd meglátjuk, tudunk-e Londonban együtt élni a Zolival.

– Drukkolok nektek.

És csöndben maradtunk egy darabig.

A kistáskájába nyúlt.

– Te dohányzol? – lepődtem meg, amint lehúzta az ablakot, és kifújta rajta a füstöt.

– Néha – válaszolta, kifelé nézve. – Persze amikor a gyerekeitekre vigyáztam, sosem – fordult felém, és tette hozzá gyorsan.

– Oké, semmi gond – mondtam. – Meg hát… annak vége is van, nem igaz?

Lassan, nagyon lassan bólintott. A fogai között kiszűrődő, áttetsző füst váratlanul megérintette a homlokomat.