– Hát akkor köszi még egyszer mindent, Ági – mondtam. A lány kettőt pislogott, és felém fordult az autóban.

– Igazán nincs mit. Megszerettem nagyon a kis csibészeket – mosolygott.

– Ők is téged. Sajnáljuk, hogy elmész.

– Fél év, egyelőre… – sóhajtott. – Aztán… majd meglátjuk, tudunk-e Londonban együtt élni a Zolival.

– Drukkolok nektek.

És csöndben maradtunk egy darabig.

A kistáskájába nyúlt.

– Te dohányzol? – lepődtem meg, amint lehúzta az ablakot, és kifújta rajta a füstöt.

– Néha – válaszolta, kifelé nézve. – Persze amikor a gyerekeitekre vigyáztam, sosem – fordult felém, és tette hozzá gyorsan.

– Oké, semmi gond – mondtam. – Meg hát… annak vége is van, nem igaz?

Lassan, nagyon lassan bólintott. A fogai között kiszűrődő, áttetsző füst váratlanul megérintette a homlokomat.