A lány az autóban ült mellettem. Csinos volt, törékeny és nagyon fiatal.

– Azt nem értem még pontosan, hogy ha az ember találkozik valakivel, mikor dönti el pontosan, mit is szeretne tőle – hadarta. – Vannak, akik már úgy mennek el a randira, hogy kész tervük van. Például arra, hogy mennyi időt szánnak a fiúra. Vagy hová szeretnének beülni. És vannak, akik inkább hagyják, hogy megtörténjen velük, ami csak jön.

– Te szerinted melyik csoportba tartozol? – próbálkoztam.

– És vannak, akik olyan türelmetlenek, hogy már a randi előtt tudni szeretnék, mit kíván tőlük a fiú – folytatta, lélegzetvételnyi szünet nélkül. – Az embernek mindenképpen döntenie kell, valamikor, valahogyan. És aztán következményei lesznek a döntésnek. Ha az ember tudatos, az mindenképpen a hasznára válik.

– Te, figyu! – érintettem most már meg a vállát, mire megrázkódott. – Mi lenne, ha most nem „az emberről” beszélnénk, hanem inkább rólad?

– De hát ezt tudnia kell az embernek, mielőtt dönt! – rázta meg a fejét. Közben egy pillanatra sem nézett rám, mereven bámult kifelé a szélvédőn. – Úgy értem, ezt világosan kell látni, és általánosan. Nem én vagyok az érdekes. Hanem az, hogy ne történjenek veszélyes dolgok.

Közben leállítottam a kocsit, a járda szélén. Néztem egy darabig a lány bájos profilját, a valószínűtlenül hosszú, sűrű, fekete szempillákat. Ő nem fordult felém.

– Hát akkor… szia! – szólaltam meg. – Örülök, hogy megismertelek.

Az állát három ujjal fogtam meg. Az arcát szelíd, de gyors mozdulattal fordítottam magam felé. A csók rövid volt. Mire tiltakozni kezdhetett volna, már el is engedtem. És elhúzódtam, a legtávolabbi sarokba.

A lány kapkodta a levegőt. Kivágta az ajtót. A kilincset szorongatva hajolt előre.

De végül nem szállt ki.

– Nyugi, ennyi volt – szólaltam meg, percnyi csend után. – Semmit nem szeretnék tőled.

– Köszi… – bólintott lassan. – Köszi, hogy nem kellett elmenekülnöm.