–  Ti barátnők vagytok? – gépelem be a kérdést.

–  Igen – válaszol Pocahontas.

–  Nem – mondja Lili.

– Talán – írja Copfos.

És közben egész biztosan jót kuncognak egymás között.

Egyszerre kattantak rám a csetszobában, ahová azért léptem be, hogy végre összeszedjem magam, és töröljem a regisztrációmat.

Csak arra tudok gondolni, hogy a fotóm tűnt fel nekik. Az a fénykép, ami miatt már többször magyarázkodnom kellett. Ami öt évvel ezelőtt készült, de egy tizessel idősebbnek nézek ki rajta, mint amennyi most vagyok. Más szóval, amit olyan különös karizma leng át, amivel a valóságban aligha tudok szolgálni.

No, jó. Ha már itt vagyok...

– Szeretnélek megismerni benneteket.

– Oké.

– Lehet…

– Miért?

– Kiscicák, ez így nem fog menni. Elég lesz, ha egyszerre csak egyikőtöknek magyarázom el?

–  Melyikünket…

–  …fogod…

– …választani?

Most ügyesen kell döntenem.

Lilitől kérek egy percet.

Megkaptam. És két órával később bekötött szemmel ülök, egy fotelbe süppedve

– Mi kezdjük? – kérdezi az egyik lány. Fogalmam sincs, melyikük az. Most fogom megismerni őket.

– Gyere csak közelebb! – válaszolom.

Mint teli pezsgőspohár, úgy bódít az illat. Az íze is olyan, mint ha egy üveg édes, gyöngyöző italt bontanék fel…  ami talán elsüllyedt yachtról került elő?

Rövid csókkal búcsúzunk.

A másikuk, mint esőtől áztatott késő őszi gyümölcsöskert. Nem tudok betelni a zamataival… Kisvártatva ő maga húzódik el. Ajkamon még egyszer végigsimít duzzadt lüktetése… komolyan vette, hogy a játékban még nem szabad túl messzire menni.

– Köszönöm – zihálom halkan, talán csak magamnak. Remélem, hogy eljut a lányhoz, amit gondolok.

És máris itt a harmadik. Nem könnyű ráhangolódnom…  Ringató mozdulatokkal segít, nekem szinte csak annyi a dolgom, hogy közel maradjak hozzá. Az érintése, mint bársonypárnáé, amit édesanyák ajándékoztak lányaiknak egy családban, ki tudja, hány generáció óta már.

Lehelete meglegyinti a homlokomat. És közben már csiklandozó, játékos, nedves érintéseket érzek az ágyékomra feszülő alsónadrágon keresztül. Alig tudom türtőztetni magamat, de abban egyeztünk meg, hogy a kezemmel nem szabad megérintenem a lányok arcát.

Az első közülük hosszan és lágyan nyal végig, többször egymás után. Aztán úgy kezdi szopogatni, mint iskolás lányka egy tölcsér fagylaltot. Ügyetlenül bánik vele, de ezzel villanyoz fel csak igazán. Lehet, hogy még sosem próbálta?

Aztán átadja a barátnőjének. Egyszerre mint ha csak nem is száj, hanem punci feszülne a farkamra. Akár ha ütemesen dugnám a kiscsajt – anélkül, hogy megmoccannék a fotelben.

– Kérlek.. óvatosan! – igyekszem nyögni.

Az a szabály, hogy én sem élvezhetek el.

Kis szünetet tart. De aztán folytatja. És csak akkor áll meg újra, amikor úgy érzem, hogy még egyetlen mozdulat, és menten telefröcskölöm a száját.

Egyszerre vagyok frusztrált és megkönnyebbült, miközben a harmadik lány kezd foglalkozni velem. Teljesen más mozdulatok, teljesen más ritmus… De most már ez is nagyon jól esik. „Kitől tanultad?”, szeretném megkérdezni a kis ribancot, és megsimogatni a homlokát, de tudom, hogy nem tehetem. Nem szeretném az utolsó pillanatban elrontani a megbeszélteket.

Leveszik szememről a kötést. Most látom őket először. Egy zöld és két barna szempár fürkészi a tekintetemet, a szemközti kanapéról.

–  Most pedig halljuk! – teszi kacéran meztelen csípőjére a kezét az egyik csaj. – Mondd meg a sorrendet! És csak azt kaphatod meg közülünk, akit mindkétszer eltaláltál.

Tudom.

Én hoztam a játékszabályt.