– Lássuk a tegnapi jelentéseket! – nyújtom át karomat az asztal fölött, türelmetlenséget színlelve. 

Detti kapkodó, zavart mozdulatokkal lapozza át újra a papírkupacot.

- Azt hiszem, elfelejtettem kinyomtatni – hebegi kisvártatva.

Elkerüli a tekintetemet. Én csöndben maradok, hiszen tudnia kell már, mi a következménye ennek a hibának.

Hát persze, hogy tudja. Engedelmes mozdulatokkal bújik ki a blúzából. Bordó csipkefodrok takarásában bukkannak elő apró, formás mellei.

- A gépen meglesz, nézzük ott – folytatom. – Kivetítenéd, kérlek?

- A projektort kölcsönadtam Mariannéknak – mondja. – Ügyfélhez mentek – teszi hozzá gyorsan, szabadkozva.

- Rendben, nem probléma – nyugtatom meg. – Hozd át ide a gépedet, megnézzük!

- De hiszen ezek a számok nem pontosak! – húzom össze a szemöldökömet. Valódi bosszúságot érzek.

- Máris javítom – hajol előre a lány. Popsija felemelkedik a székről, készségesen hajol az asztallapon fekvő billentyűzet fölé.

- Rendben. Erre most két percet adok – válaszolok.

És várok, türelmesen.

Az első ütés csak több, mint három perc múlva csattan.

Dettiből felszakad a sóhajtás, és megkönnyebbülten hajtja fejét az asztalra. Gömbölyű fenekét még magasabbra emeli. Tapintható, hogyan oldódik benne a feszültség. Egyenletes ritmust diktálok, most az segít igazán.

- Köszönöm – simítja vissza a szoknyáját, percekkel később. Közelebb lépek, kézfejemmel óvatosan megérintem az arcát, és rámosolygok.

- Bárcsak tényleg te lennél a főnököm! – szorítja kezemet a halántékához.

- Miért tennénk tönkre ezt a szép játékot…? – hunyorítok vissza rá. – De valamit még adhatok neked! – nézek a szemébe.

Erőteljes rántással az asztal szélére ültetem, magammal szemben.

Ekkor sikolt fel igazán.