– Lássuk a tegnapi jelentéseket! – nyújtom át karomat az asztal fölött, türelmetlenséget színlelve.
Detti kapkodó, zavart mozdulatokkal lapozza át újra a papírkupacot.
- Azt hiszem, elfelejtettem kinyomtatni – hebegi kisvártatva.
Elkerüli a tekintetemet. Én csöndben maradok, hiszen tudnia kell már, mi a következménye ennek a hibának.
Hát persze, hogy tudja. Engedelmes mozdulatokkal bújik ki a blúzából. Bordó csipkefodrok takarásában bukkannak elő apró, formás mellei.
- A gépen meglesz, nézzük ott – folytatom. – Kivetítenéd, kérlek?
- A projektort kölcsönadtam Mariannéknak – mondja. – Ügyfélhez mentek – teszi hozzá gyorsan, szabadkozva.
- Rendben, nem probléma – nyugtatom meg. – Hozd át ide a gépedet, megnézzük!
- De hiszen ezek a számok nem pontosak! – húzom össze a szemöldökömet. Valódi bosszúságot érzek.
- Máris javítom – hajol előre a lány. Popsija felemelkedik a székről, készségesen hajol az asztallapon fekvő billentyűzet fölé.
- Rendben. Erre most két percet adok – válaszolok.
És várok, türelmesen.
Az első ütés csak több, mint három perc múlva csattan.
Dettiből felszakad a sóhajtás, és megkönnyebbülten hajtja fejét az asztalra. Gömbölyű fenekét még magasabbra emeli. Tapintható, hogyan oldódik benne a feszültség. Egyenletes ritmust diktálok, most az segít igazán.
- Köszönöm – simítja vissza a szoknyáját, percekkel később. Közelebb lépek, kézfejemmel óvatosan megérintem az arcát, és rámosolygok.
- Bárcsak tényleg te lennél a főnököm! – szorítja kezemet a halántékához.
- Miért tennénk tönkre ezt a szép játékot…? – hunyorítok vissza rá. – De valamit még adhatok neked! – nézek a szemébe.
Erőteljes rántással az asztal szélére ültetem, magammal szemben.
Ekkor sikolt fel igazán.