– Teljesen kivagyok! – rontott be Andi az irodába. Fölösleges volt szóban is közölnie, mert kapkodó mozdulatai, zilált öltözéke és csapzott frizurája azonnal elárulta, hogy felkavaró élmény érte őt.

– Engem... Engem meg akarnak ölni!! – folytatta, és már szinte sikított. Az asztal szélbe kapaszkodott, úgy toltam alá a széket. Döbbenten figyeltük.

– Én jöttem el utolsónak a konferencia végén… Megyek a ruhatárba a kabátomért, a gyönyörű, fekete szőrmekabátomért… és a kabát sehol! Ellopták! Ellopták, értitek?!

Értettük.

– És benne volt a tárcám is! A pénztárcám is eltűnt, a kabáttal együtt…! Aztán… aztán amikor tovább kerestük, egyszer csak előkerült még egy ócska, fekete szövetdzseki… és a pénztárcám ott volt, annak a zsebében! Értitek? Valaki ellopta a kabátomat, kiszedte belőle a pénztárcámat …de semmi sem tűnt el belőle!

Ezt már nem értettük teljesen.

– Az a szemét fogta magát, lenyomatot vett a lakáskulcsomról és felírta a lakcímemet…! Taxival jöttem haza, a taxis elmesélte, hogy ezt szokták csinálni…!  És aztán éjszaka megjelennek! Mindig ez van, a taxis szerint. Én nem merek hazamenni… telefonáltam az apukámnak, már el is indult Kisvárdáról. Engem meg akarnak ölni! Meg akarnak ölni!!

– Figyu, Andika! – szólalt meg Brigi, fél percnyi döbbent csönd után. – Kérem szépen vissza a kabátomat.

– Tudod, azt a kis szövetdzsekit – folytatta  – azt a kis szövetdzsekit, amit a sajátod helyett kaptál fel a fogasról, amikor a konferenciára indultál... Cserébe a szomszéd akasztón csak rád vár a tiéd. Az gyönyörű szőrme.

Hatalmas, visító röhögés  harsant fel a szobában. Ki a térdét csapkodta, ki a földön gurult. Az ordító zajban én könnyes szemem sarkából Brigire néztem, és az jutott eszembe, mennyire élvezem, ha egy nőnek van lélekjelenléte.

Aztán Andira sandítottam, aki csak ült a széken, és némán ingatta falfehérre sápadt arcocskáját… Nekem pedig eszembe jutott, hogy azt is mennyire bírom, ha egy nő néha egy pillanatra elveszti azt a híres lélekjelenlétét.