- Nem merem egyedül megnézni ezt a filmet – pislog rám nagy szemekkel az asztal túloldaláról.- Nekem túl rémisztő lenne – hajol előre, és kerek melleit felhőbe borítja a gőzölgő paradicsomleves.

Tényleg ezzel az ócska trükkel szeretne elszédíteni? No jó, igaz, hogy van még ideje megtanulni a csábítás finomabb fortélyait. És szépek a mellei, az is biztos… De vajon mit kezdjek én ezzel a csajjal?

Valóban át merné adni magát, ha kimozdulnánk az kávéházi asztal bástyája mögül? Nem rémülne halálra, amikor megsimítom a tarkóját? Amikor ujjaim közé sodrom a mellbimbóját? Amikor megmarkolom a csípőjét? Amikor vállamra emelem a lábikóját? Amikor a szemébe nézek, és azt mondom: „édesen szorít a puncid, Kyra”?

És ha mindezek jól is működnének, vajon mit szólna, amikor először a seggére csapok? Kívánná-e újra a csattanó, csípős érintést? Vagy inkább elsírná magát, ha belemarkolok a göndör tincseibe?

Vagy én… én képes lennék-e máshogy közelíteni hozzá, mint ahogyan a legjobban szeretem? Tudnék-e finomabb, óvatosabb, türelmesebb lenni? Meg tudnám-e állni, hogy kedvem töltsem rajta? Miközben máris feszül a farkam az asztallap alatt.

Talán inkább nem kellene kipróbálni.

- Nem kérem ezt a levest! – zökkent ki a fintorhó hang.

- Hát… rendeljünk valami mást? – igyekszem fejben visszatértni az ebédhez. Megrázkódnak a vállaim.

- Ne rendeljünk! – nyújtja a szavakat, nyafogós hangon, lebiggyesztett ajakkal. – Rossz kislány vagyok...! Válogatós.