Tétován álldogál a pult előtt, egyik lábáról a másikra billen. Sűrű szempillái megrebbennek, és telt ajkai is remegnek kissé. Szeplői mögött halványan terjed a pír.
- És ha legközelebb két alkalmat húznánk le a bérletről? – kérdezi újra a pénztárost.
- Mondom, hogy nem lehet – rázza meg a fejét a kék pólós lány a pult mögött.
- De ismersz. Tudod, hogy ide járok – fogja kérlelőre hangját a vendég.
- Sajnálom. Nem tudok segíteni – utasítja el a pultos, és felém fordul. – Tessék!
- Légy oly kedves kettőt lehúzni a kártyámról – mondom neki, kimértem. – És ez egyik öltözőkulcs a női szakaszba szóljon.
A csaj kelletlenül fintorogva rázza meg lófarokba kötött, szőke haját. Hegyes orra megnyúlni látszik.
-Ja, ha szólsz, hogy együtt vagytok – mondja vontatottan.
-Nem vagyunk együtt – zárom le a beszélgetést.
•
- Köszi, nagyon kedves volt tőled – veszi el a lány a kulcsot a kezemből, az öltöző bejáratánál. Ha lehet, még nagyobb zavarban van, mint a pult előtt volt. Kötött sapkája alól gesztenyeszínű, hullámos tincsek bomlanak ki. A vonásai valószínűtlenül bájosak.
- Ugyan, semmiség – mondom.
- De mindenképpen szeretném megadni – kapja el hirtelen a csuklómat. – Mikor jössz legközelebb?
-Mikor jövök? – villantok meg egy mosolyt. – Tudod mit? Add meg a telefonszámodat, és megbeszéljük!
Már kezében is a papír és a toll. Egy pillanattal később a tenyerembe simítja a cetlit. Rajta egy név: Vera. Alatta kilenc számjegy.
•
Halk cuppanással válok el meggypiros mellbimbójától. Röviden elkapom párás pillantását, ami aztán máris a takómat súrolja. Az állam borostás: sejtem, mit érez, amint végigsiklom a köldöke, a szeméremdombja, és végül a nagyajkai fölött. Ezért csinálom… Ő pedig ezért borzolja, markolja, húzza egyre erősebben a hajamat. Sóhajtó hangja nyögéssé erősödik, amikor mélyre merítem a nyelvem, és onnan térek vissza a csiklójához. Ajkaimtól a vállamig fut a bizsergés, az ágyékomban pedig olyan lüktetést érzek, mint ha máris a lány ölelne körül.
- Térdelj elém – súgom, és ő készségesen emeli az ajkait. – Fordítva – mosolyodom el, és gondolkodás nélkül markolok formás popsijába. Csuklóit fél kézzel szorítom össze a háta mögött, és kíméletlen lassúsággal hatolok belé.
Félúton megállok. Combjai reszketnek a párnán.
- Ezt szeretted volna, ugye?
- Igen… - nyögi, elfúló hangon. – Igen… Csak abba ne hagyd…
- Érzed már, hol a helyed? – kérdezem tovább, kiszáradó torokkal.
- Nagyon… - hallom hangját, mely szinte sír. – Légyszi, folytasd! Légyszi…
- Szebben kérd! – szólok rá suttogva.
Egy pillanatig még így tartom… Szőke lófarkába kapaszkodva feszítem hátra a fejecskéjét, és gyönyörködöm a fitos orrán végiggördülő könnycseppben... Csak még egy kicsit... mielőtt mindketten feloldódnánk a vonzás és taszítás megnyugtató ritmusában.