Soha még nem láttam női szempárban ilyen rémült gyönyört.

Már nem tudom pontosan felidézni, mikor és miből ismertem fel a lányt. Csak a stílusából lehetett… hiszen fényképet sosem láttam róla. Azaz talán egyetlen egyet, amin kismacskát dédelgetett – de más nem is nagyon látszott a fotón, csak a cirmos cica és két női kar.

A stílusa viszont tényleg egyéni volt. Fantázia és valóság kibogozhatatlanul fonódott egybe a fórumra küldött hozzászólásaiban. Egyszerre írt arról, ami már megtörtént vele, és arról, amire vágyott. Nem is próbálta leplezni, mennyire érdeklődik a férfiak iránt, és mennyire kívánja, hogy irányítsák az ágyban.

Kilétét viszont titokban tartotta. Kényesen ügyelt arra, nehogy felismerhető legyen a nyilvánosság előtt.

"Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" - világos, hogy ezért írt a fórumra.

Privátban is beszélgettünk kicsit, de nem vált közelibbé az ismerkedés. Akkor derült ki, igazándiból mennyire gátlásos. Sok mondandónk nem lévén, elhalt köztünk a levelezés.  

Aztán, másfél évvel később, bemutatták a folyosón.

Ő lett az új marketing asszisztens  a cégnél.

Fokozatosan jutott el a tudatomig, hogy ez a lány… az a lány. És közben biztos voltam benne, hogy neki fogalma sincs, hogy én pedig az a férfi vagyok. Miközben élőben is ugyanazt a nyílt, szinte kihívó érdeklődést láttam a tekintetében… és ugyanazt a félénkséget, ha kicsit mélyebbre pillantottam.

Kivártam a percet. A konferencianap végén, a késő estébe nyúlt vacsora után kopogtam be a szállodai szobája ajtaján.

- Szia, Perzsa mancs! – szólítottam meg a főrumból ismert nevén.

És behúztam magam mögött az ajtót.

(A kép csak illusztráció. Mint mindig.)
De annak egész helyes. :)

Az előző bejegyzés egy dalról kapta a címét. Íme.

"Szopni akarlak. Most!"

Az sms az éjszaka közepén érkezett. Szerencsére csak én ébredtem fel rá… de még így is a fejemet vertem a falba.

Nem kellett volna kikezdenem vele a facebookon. Nem kellett volna randiznom vele a török kávézóban. Nem kellett volna beszélgetés közben a szájába meríteni a hüvelykujjamat.

Nem kellett volna elmennem a műtermébe másnap este. Nem kellett volna órákig beszélgetnem vele a kislánykoráról. Nem kellett volna szépen hazamenni utána.

Nem kellett volna harmadszor is találkozni. Nem kellett volna a térdemre fektetni. Nem kellett volna elfenekelni a farmerjában.

Nem kellett volna könnyekig szopatni. Nem kellett volna annyit beszélni hozzá közben. Nem kellett volna megvigasztalni utána.

Nem kellett volna ráparancsolni, hogy emelje meg a popsiját. Nem kellett volna megdicsérni, hogy milyen formás. Nem kellett volna gyors egymásutánban háromszor is kielégíteni.

Nem kellett volna olyan gyengéden simogatni, amikor befejeztük. Nem kellett volna a kezére tennem a kezemet a kocsi ülésén. Nem kellett volna olyan halk hangon búcsúzni tőle.

Én vagyok a perverz, nem ez a lány, aki egy héttel később fél kettőkor üzen a telefonomra.

- Nem merem egyedül megnézni ezt a filmet – pislog rám nagy szemekkel az asztal túloldaláról.- Nekem túl rémisztő lenne – hajol előre, és kerek melleit felhőbe borítja a gőzölgő paradicsomleves.

Tényleg ezzel az ócska trükkel szeretne elszédíteni? No jó, igaz, hogy van még ideje megtanulni a csábítás finomabb fortélyait. És szépek a mellei, az is biztos… De vajon mit kezdjek én ezzel a csajjal?

Valóban át merné adni magát, ha kimozdulnánk az kávéházi asztal bástyája mögül? Nem rémülne halálra, amikor megsimítom a tarkóját? Amikor ujjaim közé sodrom a mellbimbóját? Amikor megmarkolom a csípőjét? Amikor vállamra emelem a lábikóját? Amikor a szemébe nézek, és azt mondom: „édesen szorít a puncid, Kyra”?

És ha mindezek jól is működnének, vajon mit szólna, amikor először a seggére csapok? Kívánná-e újra a csattanó, csípős érintést? Vagy inkább elsírná magát, ha belemarkolok a göndör tincseibe?

Vagy én… én képes lennék-e máshogy közelíteni hozzá, mint ahogyan a legjobban szeretem? Tudnék-e finomabb, óvatosabb, türelmesebb lenni? Meg tudnám-e állni, hogy kedvem töltsem rajta? Miközben máris feszül a farkam az asztallap alatt.

Talán inkább nem kellene kipróbálni.

- Nem kérem ezt a levest! – zökkent ki a fintorhó hang.

- Hát… rendeljünk valami mást? – igyekszem fejben visszatértni az ebédhez. Megrázkódnak a vállaim.

- Ne rendeljünk! – nyújtja a szavakat, nyafogós hangon, lebiggyesztett ajakkal. – Rossz kislány vagyok...! Válogatós.

- Erekció előfordulhat - mosolyog Kriszta vörös hajkoronája alól, miközben az ágyékomra teríti a kendőt. - Ne is foglalkozz vele - teszi hozzá rögtön.

Az érintés forró és nedves. Duzzadt makkom hegyétől lassan csúszik lefelé, fokozatosan egészen a farkam tövéig ér, és hosszan úgy marad. Aztán a torok szorítása lassan engedni kezd, az ajkak lágyan felfelé csúsznak. Megint elérik a makkot, és újra elindulnak, hogy teljesen elnyelhessenek.

Régi adósságot rendezek: itt a meglepetés a helyes megfejtésekért.

John Lennon helyzetjelentése a családos férfi lelkének bugyraiból.

Ebből a dalból származik az idézet: "After all is said and done / You can't go pleasing everyone / So screw it!"

Tudom, kilóg a jobb széle.

Úgyhogy kattints inkább ide:

https://www.youtube.com/watch?v=igFbsdygOaI

–  Ti barátnők vagytok? – gépelem be a kérdést.

–  Igen – válaszol Pocahontas.

–  Nem – mondja Lili.

– Talán – írja Copfos.

És közben egész biztosan jót kuncognak egymás között.

Egyszerre kattantak rám a csetszobában, ahová azért léptem be, hogy végre összeszedjem magam, és töröljem a regisztrációmat.

Csak arra tudok gondolni, hogy a fotóm tűnt fel nekik. Az a fénykép, ami miatt már többször magyarázkodnom kellett. Ami öt évvel ezelőtt készült, de egy tizessel idősebbnek nézek ki rajta, mint amennyi most vagyok. Más szóval, amit olyan különös karizma leng át, amivel a valóságban aligha tudok szolgálni.

No, jó. Ha már itt vagyok...

– Szeretnélek megismerni benneteket.

– Oké.

– Lehet…

– Miért?

– Kiscicák, ez így nem fog menni. Elég lesz, ha egyszerre csak egyikőtöknek magyarázom el?

–  Melyikünket…

–  …fogod…

– …választani?

Most ügyesen kell döntenem.

Lilitől kérek egy percet.

Megkaptam. És két órával később bekötött szemmel ülök, egy fotelbe süppedve

– Mi kezdjük? – kérdezi az egyik lány. Fogalmam sincs, melyikük az. Most fogom megismerni őket.

– Gyere csak közelebb! – válaszolom.

Mint teli pezsgőspohár, úgy bódít az illat. Az íze is olyan, mint ha egy üveg édes, gyöngyöző italt bontanék fel…  ami talán elsüllyedt yachtról került elő?

Rövid csókkal búcsúzunk.

A másikuk, mint esőtől áztatott késő őszi gyümölcsöskert. Nem tudok betelni a zamataival… Kisvártatva ő maga húzódik el. Ajkamon még egyszer végigsimít duzzadt lüktetése… komolyan vette, hogy a játékban még nem szabad túl messzire menni.

– Köszönöm – zihálom halkan, talán csak magamnak. Remélem, hogy eljut a lányhoz, amit gondolok.

És máris itt a harmadik. Nem könnyű ráhangolódnom…  Ringató mozdulatokkal segít, nekem szinte csak annyi a dolgom, hogy közel maradjak hozzá. Az érintése, mint bársonypárnáé, amit édesanyák ajándékoztak lányaiknak egy családban, ki tudja, hány generáció óta már.

Lehelete meglegyinti a homlokomat. És közben már csiklandozó, játékos, nedves érintéseket érzek az ágyékomra feszülő alsónadrágon keresztül. Alig tudom türtőztetni magamat, de abban egyeztünk meg, hogy a kezemmel nem szabad megérintenem a lányok arcát.

Az első közülük hosszan és lágyan nyal végig, többször egymás után. Aztán úgy kezdi szopogatni, mint iskolás lányka egy tölcsér fagylaltot. Ügyetlenül bánik vele, de ezzel villanyoz fel csak igazán. Lehet, hogy még sosem próbálta?

Aztán átadja a barátnőjének. Egyszerre mint ha csak nem is száj, hanem punci feszülne a farkamra. Akár ha ütemesen dugnám a kiscsajt – anélkül, hogy megmoccannék a fotelben.

– Kérlek.. óvatosan! – igyekszem nyögni.

Az a szabály, hogy én sem élvezhetek el.

Kis szünetet tart. De aztán folytatja. És csak akkor áll meg újra, amikor úgy érzem, hogy még egyetlen mozdulat, és menten telefröcskölöm a száját.

Egyszerre vagyok frusztrált és megkönnyebbült, miközben a harmadik lány kezd foglalkozni velem. Teljesen más mozdulatok, teljesen más ritmus… De most már ez is nagyon jól esik. „Kitől tanultad?”, szeretném megkérdezni a kis ribancot, és megsimogatni a homlokát, de tudom, hogy nem tehetem. Nem szeretném az utolsó pillanatban elrontani a megbeszélteket.

Leveszik szememről a kötést. Most látom őket először. Egy zöld és két barna szempár fürkészi a tekintetemet, a szemközti kanapéról.

–  Most pedig halljuk! – teszi kacéran meztelen csípőjére a kezét az egyik csaj. – Mondd meg a sorrendet! És csak azt kaphatod meg közülünk, akit mindkétszer eltaláltál.

Tudom.

Én hoztam a játékszabályt.

Verával az öbölre néző padon ücsörgünk. Magáról mesél.

Tétován álldogál a pult előtt, egyik lábáról a másikra billen. Sűrű szempillái megrebbennek, és telt ajkai is remegnek kissé. Szeplői mögött halványan terjed a pír.

- És ha legközelebb két alkalmat húznánk le a bérletről? – kérdezi újra a pénztárost.

- Mondom, hogy nem lehet – rázza meg a fejét a kék pólós lány a pult mögött.

- De ismersz. Tudod, hogy ide járok – fogja kérlelőre hangját a vendég.

- Sajnálom. Nem tudok segíteni – utasítja el a pultos, és felém fordul. – Tessék!

- Légy oly kedves kettőt lehúzni a kártyámról – mondom neki, kimértem. – És ez egyik öltözőkulcs a női szakaszba szóljon.

A csaj kelletlenül fintorogva rázza meg lófarokba kötött, szőke haját. Hegyes orra megnyúlni látszik.

-Ja, ha szólsz, hogy együtt vagytok – mondja vontatottan.

-Nem vagyunk együtt – zárom le a beszélgetést.

 •

 - Köszi, nagyon kedves volt tőled – veszi el a lány a kulcsot a kezemből, az öltöző bejáratánál. Ha lehet, még nagyobb zavarban van, mint a pult előtt volt. Kötött sapkája alól gesztenyeszínű, hullámos tincsek bomlanak ki. A vonásai valószínűtlenül bájosak.

- Ugyan, semmiség – mondom.

- De mindenképpen szeretném megadni – kapja el hirtelen a csuklómat. – Mikor jössz legközelebb?

-Mikor jövök? – villantok meg egy mosolyt. – Tudod mit? Add meg a telefonszámodat, és megbeszéljük!

Már kezében is a papír és a toll. Egy pillanattal később a tenyerembe simítja a cetlit. Rajta egy név: Vera. Alatta kilenc számjegy.

 •

 Halk cuppanással válok el meggypiros mellbimbójától. Röviden elkapom párás pillantását, ami aztán máris a takómat súrolja. Az állam borostás: sejtem, mit érez, amint végigsiklom a köldöke, a szeméremdombja, és végül a nagyajkai fölött. Ezért csinálom… Ő pedig ezért borzolja, markolja, húzza egyre erősebben a hajamat. Sóhajtó hangja nyögéssé erősödik, amikor mélyre merítem a nyelvem, és onnan térek vissza a csiklójához. Ajkaimtól a vállamig fut a bizsergés, az ágyékomban pedig olyan lüktetést érzek, mint ha máris a lány ölelne körül.

- Térdelj elém – súgom, és ő készségesen emeli az ajkait. – Fordítva – mosolyodom el, és gondolkodás nélkül markolok formás popsijába. Csuklóit fél kézzel szorítom össze a háta mögött, és kíméletlen lassúsággal hatolok belé.

Félúton megállok. Combjai reszketnek a párnán.

- Ezt szeretted volna, ugye?

- Igen… - nyögi, elfúló hangon. – Igen… Csak abba ne hagyd…

- Érzed már, hol a helyed? – kérdezem tovább, kiszáradó torokkal.

- Nagyon… - hallom hangját, mely szinte sír. – Légyszi, folytasd! Légyszi…

- Szebben kérd! – szólok rá suttogva.

Egy pillanatig még így tartom… Szőke lófarkába kapaszkodva feszítem hátra a fejecskéjét, és gyönyörködöm a fitos orrán végiggördülő könnycseppben... Csak még egy kicsit... mielőtt mindketten feloldódnánk a vonzás és taszítás megnyugtató ritmusában. 

Reszketve állt az ajtóban, az utcai lámpa borostyán fénybe vonta kócos tincseit. „Gyere át, légy szíves!”, hadarta. „Valamit hallottam a fölső szintről. Lehet, hogy valaki járkál a házban...!”

Fehúztam egy farmert, és előre mentem. „Hahó!”, kiabáltam befelé, hogy oszlassam a lány félelmét, és a saját szorongásomat. De csönd fogadott. A szobák üresek voltak, és a szekrényekben sem lapult senki.

„Nyugi”, érintettem meg a válllát. „Nincs semmi baj.”

„Lehet, hogy csak képzelődtem”, nézett fel. A szemeiben még mindig ott ült a riadtság. „Nem szeretek egyedül lenni itthon… Félek!”, tört ki belőle egy pillanattal később. Belém kapaszkodva zokogott fel.

Az ajkaim percekig pihentek a halántékán.

„Nincs semmi baj”, léptem végül hátra egy aprót. „De szólj nyugodtan megint, ha nem érzed jól magad.”

Felszabadultabban bólintott két aprót, és mosolyogni próbált.

A kijáratnál még visszafordultam egy pillantásra.

Kezecskéjét a bugyijába csúsztatva pislogott.

„Vígasztalj… tovább”, suttogta.

Elengedtem a kilincset.

„Nagy lány vagy már… Meg tudod vígasztalni magad”, simítottam végig a könyökét.

„Akkor… légyszi csak maradj… amíg sikerül.”

A körúton álldogáltam, egy török büfé teraszán. Előttem egy tányér fekete olívabogyó. Még felcsipegetem, gondoltam, aztán véget vetek ennek a rövidre sikerült görbe estének. Csak éjfél körül jár, de talán már ideje hazamenni.

Nem tudom, honnan kerültek elő a lányok. Heten voltak, de összesen sem lehettek többek száznegyven évesnél. Angolul vihorászva ráztak le két pasit, akik bumfordi sármjukat bevetve igyekeztek őket a szomszédos szórakozóhelyre beterelni.

– Are you guys going someplace? – néztem fel a tányér mögül.

Nyolcan zsúfolódtunk be az Octaviába. Szerencsére csak az Operáig kellett eljutnunk, ahol a csajokat elnyelte egy pincelejáró. Hívtak, így hát velük tartottam én is a pubba. Odabent csak néztem, hogyan zizegnek körbe-körbe a helyiségek között. Egyikük-másikuk időről-időre az asztalomhoz pördült.

-          – Hány éves vagy? – kérdezte a legnagyobb szájú lány.

-          – Harmincnégy – mondtam.

-          – A barátom is annyi – nevetett, és odébbtáncolt.

-          – Neked tényleg vannak gyerekeid? – tette fel a kérdést egy másik, sokkal csendesebb, rövid, göndörke fruska.

-         – Szerinted ki utazik abban az ülésben, amit a csomagtartóba kellett tenni, mikor beszálltatok? – kérdeztem vissza. A lány pislogva pillantott rám, talán egy kicsit túlságosan is hosszan.

-          – Nem táncolsz? – jöttek oda ketten.

-          – Köszi. Inkább vigyázok itt a cuccaitokra.

-          – Rendes vagy – mondta az egyik csaj, és mellém ült.

-          – Ugye, milyen gyönyörű?  - mutatott a barátnőjére, egy nagyon fiatal lányra, akinek finom, ázsiai arcvonásai voltak. Bólintottam.

-          – Mindig mondjuk neki, de nem hiszi el – folytatta. – Csak tizenöt éves. Mondd el neki te is!

-          – Hm… A végén még azt hinné, hogy akarok tőle valamit – mentettem ki magam.

-          – Kanos vagy? – pattant újra elém a nagyszájú csaj.

-          – Kopj le! – viszonoztam a kedvességét. Egymásra nevettünk.

-          – Honna jöttetek?

-          – Németországból.

-          – Wirklich? Und woher näher? – kérdeztem tovább. 

     - Forget it! – kacagott fel valamelyikük.

A hét lányból háromnak egy szomszédos utcában volt szállása. A másik négynek megígértem, hogy átviszem őket Budára, ahol valami diákszállóban foglaltak egy szobát. Amikor megérkeztünk, a nagyszájú csaj és a keleti szépség meg a barátnője búcsúzóul kaptak két-két puszit, és előre mentek. A csendes göndör hajú lány maradt utoljára a kapuban. Néztük egymást.

– Come on in -  érintette meg a kezemet. – Please... just be nice to everyone – tette hozzá.

Még tartott az éjszaka.

A sötét szobában fokozatosan bomlottak ki a puha ízek, a nedves illatok.

Már régen nem tudtam, melyiküket ölelem, melyiküket simítom, melyikük bújik hozzám, melyikük csókol, melyikük vesz a szájába, és melyiküket érintem én a nyelvemmel.

Csak annyit tudtam, hogy rendesnek kell maradnom hozzájuk.

Mindegyikükhöz.

Míg csak fel nem jön a nap.

Ehhez a történethez sok kommentet és kérdést kaptam, privátban is. Az üzenetek az "ez már kitalációnak is sok!"-tól a "nem ugyanazt a lány ismerjük véletlenül?"-ig terjedtek. Úgyhogy arra gondoltam, újraírom a sztorit. Nem állítom, hogy ez az új verzió a valósághűbb, sőt: az elsőt éppen olyan hitelesnek érzem. Talán a kettő együtt írja le legpontosabban, ami történt. 

  „De miért pont engem kerestél meg?”, kérdezi Semiramis a videócset második percében, immár harmadszor. „Miért pont engem?”

 „Mondd, mitől képzeled annyira különlegesnek magad?”, szeretnék visszakérdezni, de úgy gondolom, még egy percig féken tartom a nyelvemet. Fürkészem a csajt a képen: haja hátrafésülve, kiugró arccsontjai leplezetlen vadsággal teltek, tekintete csapong. Inkább nyugtalanító, mint izgató.

„Mert kíváncsivá tett a neved”, írom.

„Tudod egyáltalán, ki az a Semiramis?”, szegezi nekem a kérdést.

„Babiloni királynő”, válaszolom. „De személyesen nem ismertem.”

„Akkor elmondom, ki vagyok”, csap le a lány. 

„Figysz!”, köpi oda.

„Elélvezek, ha fenekemet dugják.”

„És mélytorkozás közben is.”

„Szeretem, ha megöklözik a puncimat.”

„Karmolok és harapok.”

„Kifacsarom a férfiakat.”

„Az utolsó cseppet is kiszívom belőlük.”

„De nekem soha nem elég.”

„Van még kérdésed?”

Töprengek egy keveset. Ez segít legyőzni az undoromat.

„Még egy van”, írom aztán.

„Hallgatlak!”, érkezik a válasz.

„Ezt most... élvezted?”, gépelem be lassan a szavakat.

Erre becsukódik az ablak.

És két perccel később újranyílik. Egy férfi van a vonalban.

"Helló. Én már jártam Semiramis popsijában."

"Tényleg? Kicsit őrült a csaj, nem?", veszem könnyedre a hangot.

"Az nem kifejezés. Olyan, amilyennek mondja magát. Teljesen kikészített."

Csak várom, hogy folytassa.

"Remélem, hogy nem szedtem tőle össze semmit."

Most már végképp nem tudom, mit mondhatnék.

"Nyugalom", írom végül. "És fel a fejjel."

 „De miért pont engem kerestél meg?”, kérdezi Semiramis a videócset második percében, immár harmadszor. „Miért pont engem?”

 „Mert nem is sejtettem, hogy beszélgetés helyett válaszokat fogsz követelni”, szeretném felelni, de úgy gondolom, még egy percig féken tartom a nyelvemet. Fürkészem a csajt a képen: haja hátrafésülve, kiugró arccsontjai leplezetlen vadsággal teltek, tekintete csapong. Inkább nyugtalanító, mint izgató.

„Mert kíváncsivá tett a neved”, írom.

 „Tudod egyáltalán, ki az a Semiramis?”, szegezi nekem a kérdést.

„Babiloni királynő”, válaszolom. „De személyesen nem ismertem.”

„Akkor elmondom, ki ő”, csap le a lány. 

„Figysz!”, köpi oda.

„Semiramis elélvez, ha fenekét dugják.”

„És mélytorkozás közben is.”

„Szereti, ha megöklözik a punciját.”

„Karmol és harap.”

„Kifacsarja a férfiakat.”

„Az utolsó cseppet is kiszívja belőlük.”

„De neki soha nem elég.”

„Van még kérdésed?”

Töprengek egy keveset. Ez segít legyőzni az undoromat.

„Még egy van”, írom aztán.

„Hallgatlak!”, érkezik a válasz.

„Szeretnéd egyszer kipróbálni, milyen a szex?”, gépelem lassan a szavakat.

„Szemét vagy”, villan fel a képernyőn.

Aztán becsukódik az ablak.

(A kép csak illusztráció.)

– Már van menyasszonyom – mondtam fejcsóválva.

– Hát legyen még egy – vágta rá kiscsaj, aki alig lehetett több tizennégynél. – Nézd, milyen gyönyörű! – intett újra a sínek melletti padkán álló barátnője felé. – És ő félig magyar.

Tényleg szép volt. Alig néhány évvel lehetett idősebb a cserfes cigánylánynál, de lágyan sugárzó, kiteljesedett hölgynek tűnt mellette. Lesütött szempillái alatt meg-megrebbenő pillantásokat vetett felém, karnyújtásnyi távolságból.

– Vedd el! – unszolt tovább a csitri.

– Gitároznék inkább – húzódtam odébb egy kicsit, és elkezdtem kinyitni a tokot. Úgy sejtettem, előbb vagy utóbb érkeznie kell a vonatnak, amivel a félúton lerobbant, városszéli szervizben hagyott autóm helyett folytathatom az utat hazafelé.

Két perccel később már a telep apraja-nagyja a vasúti megállóban tolongott, és egymás kezéből kapkodták ki a hangszert.

– Ezt ismered? – szegezték nekem újra meg újra a kérdést, egy-két akkord megpengetése után. Pár percig tartott csak, míg rátaláltunk a közös zenei nyelvre. Negyven éves Omega-dalok fűtötték az egyre hűvösebb tavaszi estét.

– Tízezer lépés kéne csak – bömböltem egy sráccal együtt, akinek ujjai korbácsként csaptak a húrokba. – Tízezer boldogtalan nap. Tízezer elfelejtett csók. Tízezerszer megszakított.

A nótát végül az egyetlen motorkocsiból álló szerelvény zörgése nyomta el.

– Mennyiért adod? Ötszázért megveszem! – erősködött egy csávó, akinek végül csak kocsi lépcsőjén állva tudtam kicsavarni a kezéből a gitárt.

– Sziasztok, és köszi! – kiabáltam le a gazos peronra. A szerelvény még nem indult, de a csapat lassan már szétszéledt. Mire egy gyors telefonból felpillantottam, már újra csak a két lányt láttam a megállóban.

– Nem mentek haza? – kérdeztem, kihajolva az ablakon.

A kiscsaj megvonta a vállát.

– Nézd, kit hagytál itt – pillantott fel, szemrehányóan. – Nézd meg még utoljára!

Barátnője háta mögé lépett, és hóna alatt előre csúsztatta kezeit. A blúzon gyors egymásutánban engedtek a gombok. A kiscsaj szenvedélyesen markolta a tömör, alma formájú, meztelen melleket. A sötétvörös bimbókat ujjai közé szorította.

– Nézd – suttogta, és folytatta a masszírozó mozdulatokat.

A szépség halkan sóhajtva billentette hátra a fejét. Bimbóimból lágy sugárban kezdett permetezni az anyatej.

 - Mindig a saját korombeli nők tetszettek a legjobban - mondtam, a szemébe nézve.

- Akkor miért hívtál fel újra? - vetette hátra hegyes állát a lány.

- Mert bírom a burádat - vigyorogtam rá.

- Aha - biggyesztette le az ajkát. - Nagyon vicces.

- Nem viccnek szántam - váltottam hangot. - Tényleg jó társaság vagy.

- Ezt mások is szokták mondani - élénkült fel hirtelen. - És általában a fiúk, akikkel barátkozom.

- Általában a fiúk? - húzódott újra mosolyra a szám. - Mert inkább fiúkkal barátkozol, ugye?

- Igen... - nézett el a vállam fölött. - Utálom azt a sok lelkizést, amiről a lányismerőseim élete szól. Szeret? Nem szeret? Reggeltől estig. Ettől a csajos nyafogástól rosszul vagyok.

- Elhiszem. De ugye tudod, hogy közben nagyon nőies lány vagy? - kérdeztem, mindkettőnk kedvére.

- Nem tudom... Úgy nem... - habozott egy kicsit.

- Nem? És ezt a fülbevalót ki vette fel ma reggel? - érintettem meg óvatosan a kék üveggyöngyök csüngő sorát, mindkét fülcimpája alatt.

- Azt én... És én is készítettem!

Hallgattunk egy percet.

- Szeretnék majd felsővezető lenni - fordult újra felém, huszonegynéhány évének minden bájával.

- Tényleg? Az aztán a szép pálya - válaszoltam könnyedén.

- Te hogyan csináltad? - szegezte nekem a kérdést.

- Hát... ha jól emlékszem, én sosem szerettem volna az lenni. Nem érdekelt. El sem tudtam volna képzelni. Aztán egyszer csak ott találtam magam - válaszoltam, amilyen pontosan csak tudtam.

- Én irányítani szeretnék a munkámban. Nem bírnám elviselni, hogy más utasítson. 

- Ühüm. De azt azért tudod, hogy sokszor a felső vezető sem azt teszi, amit ő szeretne? Hogy gyakran éppen olyan dolgokat kell elvégeznie, amiket senki más nem csinálna meg?

- Hogy érted? - pislogott.

- Például úgy, hogy nem valami mókás dolog peres eljárásokban képviselni a céget. Vagy éppen embereket elbocsátani...

Láttam, hogy ezek a gondolatok már nem jutnak el hozzá. Egy pillanatra bosszúság futott át rajtam, de azonnal elengedtem.

- Megfordulsz! - vetettem oda neki, egészen más hangon.

Abban a pillanatban engedelmeskedett.

A kötés a csuklóján, a háta mögött még mindig szorosan tartott.

- Okos punci vagy - markoltam a fürtjeibe, és éreztem, hogy engedelmesen újra nyílik combjai között a rés.

Már majdnem harminc  éves volt. Férjes asszony, aki gyerekeket nevel. Mégis talán a leghamvasabb nő, akivel valaha találkoztam.

Szeretőt keresett. Tétován, bátortalanul. Már tizenvalahány pasival randizott előttem, akiknek kivétel nélkül tetszett … Legalábbis ezt mesélte, és semmi okom nem volt a kételkedésre. De ő egyiket sem fogadta el, egyikkel sem találkozott újra. Igaz volt ez is, úgy éreztem.

Mert Dalma nem arra vágyott, hogy valaki hevesen közeledjen hozzá. Még csak arra sem, hogy gyengéden vigyék a kísértésbe.

Ő azt szerette volna, ha lesz egy férfi, aki felfedezi és megérti a szexualitását. Akivel megoszthatja azt a titkot, amit eddig csak a férje ismert, és ő természetesnek vett. Azt a titkot, amit maga Dalma annyira kínosnak érzett, hogy beszélni is alig mert róla.

– Nekem miért akkor jó, amikor távol vagy? – kérdezte tőlem. – És miért rossz, amikor már közel jössz?

Nem értettem.

Elvittem egy szórakozóhelyre. A karaoke show alkalmával lelkesen rikoltoztam a mikrofonba, miközben ő párás mosollyal támaszkodott a falnak, csak mint ha a térdei reszkettek volna kissé. Később az asztal fölött domború melleihez húzta két kezemet. – Érzed? – kérdezte, vastag, kötött pulóvere mögül. – Finom neked? Teljesen igazi.

Ennél közelebb mégsem kerültem már hozzá aznap este. Egyszerre visszatolta a karjaimat. Csak nézett, és egy perccel később teljes testén remegés futott végig. Megittuk a kólánkat, és felálltunk az asztaltól.

Már az autóban búcsúztunk, amikor beszélgetés közben szabályos fogsorához érintettem a nyelvemet. Lágy mozdulat volt, Dalma mégis riadtan húzódott vissza.

– Gyengédebben! – pihegte. – Most már túl közel vagy.

Kislányos bőrét és tekintetét fürkésztem.

– Azt élvezted igazán, amikor csak pár lépésről néztél engem. Igaz? – kérdeztem.

Szemét lesütve bólintott. Csönd volt.

– Tudod, észrevettem a két orgazmusodat, mióta együtt vagyunk ma este… – simítottam meg a halántékát.

- Nem kettő volt - suttogta. - Figyelj!

Bal keze a combomon pihent. Kinyújtotta a hüvelyk- és a mutatóujját.

Aztán mellé csúsztatta a jobb kezecskéjét. Öt ujját lassan tárta szélesre.

Beleborzongtam ebbe az érintésbe.

Harmadszor futott neki: most már szerette volna, ha valaki matekból rendesen felkészíti az egyetemi felvételire. Ennek mikéntjéről is világos elképzelése volt: ha nem készül kellő szorgalommal az órákra, a tanára fenekelje el.

A meglepetésemet látva hozzátette, hogy egy nyelvvizsgát már sikerült ezzel a tanulási módszerrel letennie.

És tényleg csak tanulni szeretett volna. Legalábbis az első hetekben ehhez ragaszkodott, és csak lassan fogadta el, hogy az óráink akkor is fenekeléssel kezdődnek és végződnek, ha minden feladatot tökéletesen meg tud oldani.

Aztán megegyeztünk abban, hogy ezt tekintjük a „tandíjnak”.

Egy alkalommal viszont tényleg nem készült. Felajánlottam, hogy választhat: ez egyszer pálcával fog kapni, a kezem helyett, vagy le kell húznia a farmernaciját. Az első lehetőségtől megijedt; a másodikat fogadta el. Ott térdelt előttem, csupasz popsival, és a combjainak belső oldala csillogott a nedvességtől.

Mégis elhárította, hogy megsimogassam a punciját.

A következő héten ugyanígy történt.

Aztán, óra helyett, elmesélte, hogy eddig egyetlen fiúval szerzett tapasztalatot. Valami csetszobában ismerte meg a srácot. Aki felment hozzá, és… majdnem megerőszakolta. Ha nem ad bele mindent a védekezésbe, akár meg is történhetett volna.

- Oké – mondtam, hosszú hallgatás után. – Tudod, hogy én nem foglak bántani. De ha legközelebb nem készülsz, a vesszőt nem kívül, hanem belül fogod érezni. A popsidban. Ha ennyire érzékeny a popód, ezt is szeretni fogod.

Nagy zavarba jött, aznap már szinte egy értelmes szót sem tudott kinyögni. De legközelebb újra eljött. És a füzetét nem hozta magával.

- Próbáljuk ki – mondta.

Azután tiltakozott. Ellenkezett. Megpróbálta elhúzni magát. De én éreztem, hogy most nem szabad elengednem.

Talán csak egy perc telt el. És egyszer csak tudatosult bennem, hogy én már mozdulatlanul fekszem mögötte… Miközben a popsija ütemesen lökődik az ágyékomhoz.

A felismerés pillanatában elöntött a kéj.

Még hetekig folytattuk a tanulást, de a fenekére nem csaptam többször. Csak simogattam, a jól megoldott feladatok után.

Amikor elbúcsúztunk, elém állt.

- Van még valami, amit nem mondtam el teljesen. Az a fiú… Amikor próbáltam védekezni…

- Tudom – válaszoltam neki. – Tudom, hogy akkor még nem voltál ilyen erős.

Érkezett egy kérdés, hogy honnan jön egy ilyen jó ötlet, mint közös csúszdázással befűzni egy lányt. Amire egyrészt azt szeretném válaszolni, hogy a csúszdázás nem a befűzés volt, hanem maga az aktus. A hirtelen és váratlan együttlét.

Másrészt viszont igaz, ami igaz: akkor már ismertem ezt a popdalt...

(Vagyis, ha jobban meggondolom, az élettapasztalatról van szó.) :)

Egy aquaparkban (vagy hogy is hívják azt az izét, amiben minden irányból fröcsköl a víz, és legalább nyolc csúszda kanyarog?) futottunk össze. A legmagasabb csúszda tetején csücsült, és irányítgatta a vendégeket.

Reggel kilenctől este nyolcig.

Ami jól hangzik, de nem igaz. Valójában valami okos szisztéma szerint rotálódtak a kollégákkal a létesítmény területén. Minden esetre, amikor én este fél hétkor belé botlottam, akkor éppen ott, a csúszda tetején teljesítette félkatonai szolgálatát.

Kicsit összeszólalkoztunk, mert nem szabályszerűen ültem be a csúszdába.  – Ez így veszélyes – mondta ő. –  Ennyi veszélyt még el bírok viselni – válaszoltam. – Na de nem szabályos – folytatta. – Szerinted hol lennék, ha minden, más által kitalált szabályt betartanék az életben? – kérdeztem tőle. Aztán mégis eleget tettem a kérésének. Szimpatizálok mindenkivel, aki igyekszik lelkiismeretesen végezni a munkáját.

Amikor újra felbaktattam a lépcsőn, hónom alatt a matraccal, már nem volt kedvem még egyszer lecsúszni. Inkább beszélgetni szerettem volna vele. Ezen jócskán meglepődött (hát persze: nem hiszem, hogy valaha bárkinek eszébe jutott volna beszélgetni a csúszda őrével), de szívesen fogadta.

- Mit csinálsz munka után? – kérdeztem, mikor már jó ideje csontszárazon ücsörögtem mellette, és együtt figyeltük a vendégek egyre gyérülő sorát. – A barátomhoz megyek.

Hát, igen.

Nyolckor valami giling-galang szólalt meg, és lezárták a lépcsőt. Az üres csúszdában biztonsági okokból még percekig ömlött a víz.

– Gyere, együtt lecsúszunk – támadt hirtelen egy ötletem. – Nem, nem lehet. – Miért? – Nekünk nem szabad. – Ki sem próbáltad soha? – Hát… nem – pislogott rám. Egyszer volt szó róla, hogy a személyzetnek rendeznek egy esti bulit, de elmaradt.

Magam elé ültettem a matracra. Átöleltem a derekát, és elrugaszkodtunk. A süvítő pörgésben és a villódzó fények között egyre erősebben szorítottam az ölembe. 

– Köszönöm – mosolyogtam rá, a nagy csobbanás után. Csurom vizesen, átázott pólóban és nadrágban még sokkal erotikusabbnak tűnt, mint amikor pillanatokkal azelőtt még a tarkóját tartottam a fogaim között.

Átballagtam a szállodába, a fényes céges vacsorára, aminek köszönhetően ma este egyáltalán itt voltam fürdőben. Elnyammogtam a fogásokat, és viccelődtem egy csipetnyit a kollégákkkal.

Éjféltájt bandukoltam ki a parkolóba, a kocsihoz.

- Hová viszel? – szólalt meg a hátam mögött egy hang.

A neten ismertem meg, egy publikus fórumban. Képeket töltött fel, fotóalbumokat osztott meg – mind-mind vámpírokat ábrázoltak, erős erotikus beütéssel és némi szado-mazo felhanggal.

Nem tűnt egyszerű esetnek a kiscsaj, talán ezért is kezdett jobban érdekelni. Hamar kiderült, hogy a fantáziája még csavarosabb, mint amit a vámpírképek sejtetnek. Levélben elmesélte, hogy őt igazából a meleg fiúk érdeklik. Amikor rákérdeztem, hogyan gondolja, hogy egy meleg fiúval lesz intim kapcsolata, hozzátette, hogy esetleg biszex is lehet a srác... Ez után már rákérdeznem sem kellett, olyan egyértelmű volt, hogy még nem volt dolga férfivel. Aki ijesztőnek talál egy heteroszexuális fiút, aki vámpírokról ábrándozik hús-vér partnerek helyett, az még nem kerülhetett a valóságos szex közelébe.

Kis habozás után belementem, hogy folytassuk az ismerkedést. Kiderült, hogy Hollandiában él és tanul. Legalábbis ezt mondta – de persze azon az adott hétvégén éppen itthon járt. Én nem kételkedtem, csak mosolyogtam… Benne volt, hogy péntek este találkozzunk. Igaz, amikor ezt „randinak” neveztem, majdnem elmenekült.